Béla, a már megőszült férfi, büszkén nézett körbe az irodában. Budapest szívében, ebben a hófehér irodatoronyban készültek a befektetési banki megbeszélésre, mely a többi épülettől kiemelkedett. Az ablakok csodálatos kilátást nyújtottak a folyóra és a híres Lánchídra. Az üvegasztal mellett ült, az ajtó mellett, hogy mindig láthassa ki jön be és ki megy ki.

Béla, a grey-haired man, looked proudly around the office. In the heart of Budapest, they were preparing for an investment banking meeting in this snow-white office tower, standing out among the other buildings. The windows offered a magnificent view of the river and the famous Chain Bridge. He sat next to the glass table, next to the door, so he could always see who was coming in and who was leaving.

Valamelyik díszítő tárgya, egy kopott idézettábla, bonyolult kérdést kavart a fejében. Apró izzadtságcseppek gördültek le a homlokán, először lassan, aztán egyre gyorsabban. Csak a kifejezés volt magyaros, amit véletlenül használt a megbeszélés során.

One of his decorative items, an old worn-out quote plaque, was stirring a difficult question in his mind. Tiny drops of sweat rolled down his forehead, first slowly, then faster and faster. It was only the expression he used during the meeting that was too Hungarian, and he used it accidentally.

Ágnes, a karcsú nő gömbölyű arccal, a tiszta boldogság jeleit mutatta. Általában a hivatalos üzleti megbeszéléseken csendesen ült a helyén és csak ritkán járult hozzá a beszélgetéshez. De most minden fölébe nőtt a nevetése. Hangosan és féktelenül nevetett Béla szavain.

Ágnes, a slender woman with a round face, showed signs of pure happiness. Usually, during official business meetings, she sat quietly in her place and only rarely contributed to the conversation. But this time, her laughter overshadowed everything. She laughed loudly and uncontrollably at Béla's words.

"Mint a zsákba macska!" mondta Béla, aminek hatására Ágnes nem tudott abbahagyni a nevetést.

"Like a cat in a sack!" Béla said, causing Ágnes to be unable to stop laughing.

Igazából Bélának nem volt szándéka megbántani vagy meglepni az embereit. Csak egy olyan ember volt, aki szerette közvetlennek lenni és a dolgokat úgy mondani, ahogy vannak, anélkül, hogy bárkit bántott volna. De most láthatóan többet mondott, mint kellett volna.

Truthfully, Béla didn't mean to offend or surprise his people. He was just someone who liked to be direct and to say things as they were, without hurting anyone. But this time, he clearly said more than he should have.

Az iroda csendje felrobbant... és hirtelen senki sem tudta, mit tenne vagy mondana. Itt voltak, középen, ezekben a fényes, steril és modern irodákban, ahol a világ legfontosabb híveit és szerződéseit bonyolították, és mindannyian csak nézték Ágnes nevetését.

The silence in the office exploded... and suddenly, no one knew what they would do or say. Here they were, in the middle of these bright, sterile, and modern offices where the world's most important believers and contracts were negotiated, and they all just watched Ágnes laughing.

Miután elült az első meglepetés, lassan visszafordították mosolygó arcukat Béla felé. Külsőleg semmi nem volt a helyén, de belül mélyen ott volt a szívükben.

After the initial surprise subsided, they slowly turned their smiling faces back towards Béla. Outwardly, nothing was in place, but deep down, it was there in their hearts.

A megbeszélés eredeti célja elveszett a nevetés közepette, de akkor valami más, valami szép történt. Az emberi oldaluk került felszínre. Az iroda dolgozói közt egy nagy nevetés közepette közelebb kerültek egymáshoz, mintha egy közelgő válság előtt állnának.

The original purpose of the meeting was lost amidst laughter, but then something else, something beautiful happened. Their human side came to the surface. Amidst great laughter, those in the office became closer to each other, as if they were facing an impending crisis.

A nap végén mindannyian nevettek. Hozzátartozók, ügyfelek, partnerek, családtagok, barátok. Még Béla is, aki véletlenül tört angol helyett szlenggel beszélt. És Ágnes, aki soha nem nevetett embereken, most kivételt tett.

At the end of the day, they all laughed. Relatives, clients, partners, family members, friends. Even Béla, who unintentionally spoke slang instead of broken English. And Ágnes, who never laughed at people, made an exception this time.

Soha nem felejtették el azt a napot, amikor egy félreértett szó, egy kis nevetés és néhány felejtett szabály miatt, közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Az a nap, amikor igazán önmaguk lehettek. Ágnes és Béla, a nevetők, együtt embereikkel, egységben, Budapesten.

They never forgot that day when, due to a misunderstood word, a little laughter, and a few forgotten rules, they became closer than ever before. That day when they could truly be themselves. Ágnes and Béla, the laughers, together with their people, united, in Budapest.