A nap első sugarai éppen betörnek Budapest utcáin. Gábor nyüzsgő forgatagban találta magát, ahogy az Andrássy úton haladt, majd megállt, hogy megcsodálja az Operaház építészeti szépségét. Nyugalma folytonosan eszét lebegett, hogy melyik étteremben vacsorázhatna meg Eszterrel. Valaki Eszter képe mellett emlékezett meg arról, hogy a következő napra ugyanoda kell visszatérnie a szeretett színházjegyekért, amiket annyira szeretne meglepni.

The first rays of the sun were just breaking through the streets of Budapest. Gábor found himself in a bustling crowd as he walked along Andrássy Avenue, then stopped to admire the architectural beauty of the Opera House. His mind constantly wandered to which restaurant he could have dinner with Eszter. Someone remembered next day they had to return to the same place for the beloved theater tickets, which he wanted to surprise her with.

Gábort mosolygásra késztette egy szobor magasztos látványa, amit a város parkjának csendes sarkában talált. Átgondolták, hogy egy remek háttér lenne egy közös selfie-hez Eszterrel, és elhatározta, hogy próbára teszi a megfelelő pózt.

The sight of a majestic statue in a quiet corner of the city park brought a smile to Gábor's face. They thought it would make a great background for a shared selfie with Eszter, so he decided to try out the perfect pose.

Szemét csukta, ajkait összehúzta, mimikáját megmerevítette, ahogyan a szobor arcáról lemásolta azt, amit bámulatosan megformázott művésszel talált. Annyira valóságosnak tűnt, hogy gyönyörűen elvarázsolta a pillanatot.

He closed his eyes, pursed his lips, and froze his facial expression, mimicking what he had seen on the statue's face, truly a work of art. It seemed so real, enchantingly capturing the moment.

Aztán a váratlan. A szobor lágysága megverte az arcpírját, és hangos nevetés zúdult el. Gábor szeme kipattant és puszta szörnyen meglepődött, amikor az igazság lassan feltárult előtte. A szobor, az előadó volt. Lágyan faragott arca még mindig nevetett, miközben szellemesen keze ketrecében mozgatta, mint egy remek mesemondó.

Then came the unexpected. The statue's softness surpassed his blushing face and erupted into loud laughter. Gábor's eyes popped out and he was taken aback when the truth slowly unfolded before him. The statue was a performer. Its delicately carved face still laughed as it cleverly moved its hands in its cage, like a great storyteller.

Gábor inkább meglepődött, de hamarabb lélekzetet vett, nevetve adta hozzá saját kacagását a pároséhoz. Ennek ellenére kellemes időt töltöttek az Operaház előtt állva, a meglepetés nap sugarában.

Gábor was more surprised than anything, but quickly regained his composure and added his own laughter to the pair's. Nonetheless, they spent a pleasant time standing in front of the Opera House, in the embrace of the sun's surprise.

Ezenkívül a szobor-ember, akinek azóta is a neve Fred volt, elkezdte mesélni a történetét Gábornak. Fiatal képzőművésznek jelentkezett, aki éppen előadás után találta magát, a történelem szerelmese. A magyar főváros képzőművészeti köreiben tett útja során vált egyéb álló szoborrá.

In addition, the statue-human, whose name was Fred, proceeded to tell Gábor his story. He presented himself as a young visual artist who found himself in the world of history after a performance. During his journey in the art circles of the Hungarian capital, he became another stationary statue.

Az est megalázó napjának végén Gábor visszatért Eszterhez, a szívének nevetésében és Fred meséjében. Az emberek szeme előtt elenyészett a város lábánál, ahol Ester kérdőn tekintett rá. Leült, kezét Eszterébe csúsztatta, és elmesélte a történetet. Hallgatták, nevetve, esett a történet és egymásba simulva, hogy Gábor megosztotta az étradikáló eszmecserét Fred-el.

At the end of the eventful day, Gábor returned to Eszter, filled with laughter in his heart and Fred's story. The city's busy feet disappeared before their eyes as they sat down, Gábor slipping his hand into Eszter's, and shared the story. They listened, laughed, got lost in the narrative, and embraced as Gábor shared the revolutionary conversation with Fred.

A nap végén, ahol a napkorong elbújt a varázslatos főváros mögött, a két szerelmes nevetve egymásra nézett, emlékezve arra a napi kalandra, amely egy közvetlen találkozásból és sok sok nevetésből született. Soha nem fogják elfelejteni azt a napot, és még mindig szerettek volna találkozni a művész-szoborral, aki kacagott.

As the day came to an end and the sun disappeared behind the magical capital, the two lovers looked at each other, still laughing, remembering the adventure that was born out of a chance encounter and lots of laughter. They would never forget that day and still wanted to meet the laughing artist-statue.