A Hősök tere zaja körülvette Istvánt, Rékát és Zoltánt.

The noise of Hősök tere surrounded István, Réka, and Zoltán.

Az őszi szél hűvösen simogatta arcukat, ahogy lassan sétáltak a tér kövei között.

The autumn wind coolly caressed their faces as they slowly walked among the stones of the square.

István csendben sétált, a gondolatai mélyén régi emlékek kavarogtak.

István walked in silence, lost in deep thoughts of old memories.

Réka szorosan összefogta a kabátját, ahogy Zoltán kíváncsian bámészkodott a híres szobrokra.

Réka clutched her coat tightly as Zoltán curiously gazed at the famous statues.

"István, miért nem mondod el végre, mi történt akkor?" - törte meg a csendet Réka.

"István, why don't you finally tell us what happened back then?" - Réka broke the silence.

Hangja enyhén remegett az érzelmektől.

Her voice trembled slightly with emotion.

István megállt, mély levegőt vett.

István stopped and took a deep breath.

Régen történt, de a bűntudat súlya mindig ott volt.

It happened long ago, but the weight of guilt was always there.

"Azért jöttünk ide ma, hogy beszéljünk.

"We came here today to talk.

Nem akarom, hogy több titok legyen közöttünk."

I don't want any more secrets between us."

Zoltán talán először hallott ilyesmit nagybátyjától.

Perhaps for the first time, Zoltán heard such things from his uncle.

Az ifjú fiú szeme kalandvágytól csillogott.

The young boy's eyes sparkled with adventure.

"Milyen titokra gondolsz?"

"What secret are you talking about?"

Réka megnézte Istvánt.

Réka looked at István.

Szemei mérsékelten haragosak voltak, mégis az igazság keresése fűtötte őket.

Her eyes were moderately angry, yet they were driven by the search for truth.

István lassan folytatta.

István slowly continued.

"Réka, emlékszel az apánkra?

"Réka, do you remember our father?

És rá, hogy eltűnt az életünkből?

And how he disappeared from our lives?

Az oka annak, hogy nem jött vissza... én voltam."

The reason he didn't come back... it was me."

Hallgattak, miközben a szél továbbsuhant rajtuk.

They fell silent as the wind continued to sweep past them.

"István, megígérted, hogy nem mondod el senkinek" - mondta Réka, az első harag hangján.

"István, you promised not to tell anyone" - Réka said in the first tone of anger.

A titok terhe összeszorította szívét.

The burden of the secret constricted her heart.

"Azt hittem, jobb így" - sóhajtott István.

"I thought it would be better this way" - sighed István.

"De rájöttem, hogy hibáztam.

"But I realized I made a mistake.

Az igazság elnyomása szétzúzott minket."

Suppressing the truth shattered us."

Zoltán arcán a megértés keveredett a csalódással.

On Zoltán's face, understanding was mixed with disappointment.

"Tehát az egész családon hazugság uralkodott?" - kérdezte.

"So the whole family was ruled by a lie?" - he asked.

István bólintott.

István nodded.

"De most már tudod az igazságot.

"But now you know the truth.

Nem akartam, hogy így legyen, de akkoriban nem láttam más utat."

I didn't want it to be this way, but back then, I saw no other path."

Réka hosszan nézte fivérét.

Réka looked at her brother for a long time.

Haragját lassan a megértés váltotta fel.

Her anger slowly turned into understanding.

"Talán ideje van a gyógyulásnak" - mondta lágyabban.

"Perhaps it's time for healing" - she said softly.

Zoltán megdöbbenve figyelte a felnőttek érzelmi összecsapását.

Zoltán watched in amazement at the emotional clash of the adults.

Ahogy a család lassan tovább sétált a Hősök tere közepén, István immár könnyebb szívvel lélegzett fel.

As the family slowly walked further in the middle of Hősök tere, István breathed with a lighter heart.

Réka már nem tekintette őt ellenségnek, hanem testvérnek, aki kész jóvátenni a múlt hibáit.

Réka no longer saw him as an enemy but as a sibling ready to make amends for past mistakes.

Ahogy távolodtak a szobroktól, a köztük lévő fagyos falak lassan leomlani látszottak, apró, de fontos lépésekkel közelítve egymást a megbocsátás felé.

As they moved away from the statues, the icy walls between them seemed to slowly crumble, taking small but significant steps toward forgiveness.