A földet vastag hótakaró borította.

The ground was covered by a thick blanket of snow.

Az alvó falut csend lengte körül.

Silence enveloped the sleeping village.

Csak a szél hangja hallatszott az elhagyott házak közt.

Only the sound of the wind could be heard among the abandoned houses.

Zsófia és Péter a romos templom közelében álltak.

Zsófia and Péter stood near the ruined church.

Hideg volt, de ez nem tartotta vissza őket.

It was cold, but that didn't hold them back.

Zsófia karja öccse vállát szorította, ahogy a távoli dombokat nézte.

Zsófia's arm gripped her brother's shoulder as she gazed at the distant hills.

„Biztos vagy benne, Péter?

"Are you sure, Péter?"

” – kérdezte aggódva.

she asked worriedly.

Péter, még mindig a dombokat figyelve, bólintott.

Péter, still watching the hills, nodded.

„Biztos vagyok.

"I'm sure.

Meg kell találnunk őket.

We have to find them.

Lehet, hogy valahol ott vannak.

They might be somewhere there."

”A katasztrófa óta, amely megrázta az egész világot, ők ketten csak egymásra számíthattak.

Since the disaster that had shaken the entire world, the two of them could only rely on each other.

Az élet nehéz volt, az élelmiszer és menedék szinte hiánycikk volt.

Life was hard; food and shelter were almost nonexistent.

Zsófia minden nap azon dolgozott, hogy megvédje Pétert, de tudta, hogy a túlélés nem elég.

Zsófia worked every day to protect Péter, but she knew that survival wasn't enough.

Reményt kellett találni.

They needed to find hope.

Péter számára ez a remény a család megtalálásában rejlett.

For Péter, this hope lay in finding their family.

„Rendben,” sóhajtott Zsófia.

"Okay," sighed Zsófia.

„Menjünk tovább.

"Let's move on.

De légy óvatos, Péter!

But be careful, Péter!

Nem tudjuk, kikkel találkozunk.

We don't know who we'll meet."

”Elindultak a hóval borított mezőn át.

They set off across the snow-covered field.

Az út csúszós volt, és a hideg belefúródott csontjaikba.

The path was slippery, and the cold burrowed into their bones.

De egyikük sem panaszkodott.

But neither of them complained.

Csendesen lépdeltek előre, a távoli dombok felé, ahol talán várta őket a válasz.

They walked silently onward, towards the distant hills where perhaps answers awaited them.

Egy nap gyaloglás után fáradtan, de elszántsággal teli érkeztek meg egy elhagyatott háznál.

After a day of walking, tired but filled with determination, they arrived at an abandoned house.

Péter lelkesebben lépett be, Zsófia óvatosan követte.

Péter entered eagerly, Zsófia followed cautiously.

Az ablakon át a derengő fényben észrevettek egy tábort.

Through the window, in the dim light, they noticed a camp.

Emberek mozogtak körülötte.

People were moving around it.

„Emberek!

"People!"

” kiáltott fel Péter.

exclaimed Péter.

Zsófia megfogta a kezét.

Zsófia took his hand.

„Várjunk.

"Wait.

Nem tudjuk, kik ők.

We don't know who they are."

”Közelebb mentek.

They moved closer.

A csoportban néhány ember mindjárt észrevette őket.

A few people in the group noticed them immediately.

Egy férfi lépett elő, magas, erős testalkatú.

A man stepped forward, tall, strong-built.

Arca fáradtságot és bánatot tükrözött, de a szemeiben valami emlékeztette Pétert egy régi barátra.

His face reflected fatigue and sorrow, but in his eyes, Péter saw something that reminded him of an old friend.

„Barátok vagytok?

"Are you friends?"

” kérdezte a férfi.

asked the man.

Zsófia megfontolt volt.

Zsófia was cautious.

„Kik vagytok ti?

"Who are you?

Keresünk valakit.

We're looking for someone.

A családunkat.

Our family.

Tudtok róluk valamit?

Do you know anything about them?"

”A férfi megértően bólintott.

The man nodded understandingly.

„Sokan keresünk.

"Many of us are searching.

Talán tudok segíteni.

Maybe I can help.

Hallottam más családokról, akik itt kerestek menedéket.

I've heard of other families seeking refuge here.

De óvatosnak kell lennetek.

But you must be cautious.

Nem mindenki az, akinek mondja magát.

Not everyone is who they claim to be."

”Zsófia Péterre pillantott.

Zsófia glanced at Péter.

Szíve hevesen vert.

Her heart pounded.

Ez volt az esélyük, de vajon meg lehetett bízni a férfiben?

This was their chance, but could they trust the man?

A kétségbeesés és a remény egyaránt lüktetett bennük.

Desperation and hope pulsed equally within them.

„Mit gondolsz, Zsófia?

"What do you think, Zsófia?"

” Péter hangja halk volt, de határozott.

Péter's voice was quiet but firm.

Zsófia bólintott.

Zsófia nodded.

„Próbáljuk meg.

"Let's try.

De maradjunk éberek.

But stay vigilant.

Egymásra vigyázunk.

We'll watch out for each other."

” A férfi felé fordulva megkockáztatta a bizalmat.

Turning to the man, she decided to take a risk with her trust.

„Rendben.

"Alright.

Segítsetek nekünk.

Help us."

”A csoportba léptek, lassan megismerkedtek a többiekkel.

They stepped into the group, gradually getting to know the others.

Bár az ismeretlen veszélyek továbbra is fenyegettek, bennük éledezett a remény, hogy talán végre közelebb kerülhetnek a családjukhoz.

Although unknown dangers continued to loom, hope began to blossom within them that perhaps, finally, they could get closer to their family.

A kietlen, rideg világban most először éreztek melegséget a szívükben.

In the bleak, cold world, for the first time, they felt warmth in their hearts.

Péter tekintetéből eltűnt a régi félelem jele, és Zsófia is megtanult újra bízni – a testvérében, magában, és talán a világ újraépítése iránti reményükben.

The old signs of fear disappeared from Péter’s gaze, and Zsófia learned to trust again—her brother, herself, and perhaps in their hope for the rebuilding of the world.